Az ölelés…

 

Drága anyukám nem tudta, hogy megyünk. Nem is sejtette, hogy mi ott várakozunk a kis kék ház előtt, ami az ő otthona már jó pár éve. Nem ott nőttem fel, emlék alig-alig fűz ahhoz a házhoz, mégis hacsak rá gondolok, mindig örömöt érzek. Mert tudom, hogy vagy otthon van, vagy hamarosan megérkezik.

 

Az udvar midig más arcát mutatja. Most a veteményes kert gazdagsága lepett meg. Mindenből egy kicsi kukucskált felém. Anyám szerint rendszer van benne, szerintem zseniális, de kaotikus állapot. Ha valamire megharagszik, egyszerűen kiszedi vagy tövig vágja.

Kicsi műhelye ahol a citerák és más hangszerei megbújnak, hátul van. Idegen talán nem is venné észre micsoda kis műhely van ott a hinta és a hederával benőtt kerítés mögött. Kicsi kályha, kicsi asztal, kicsi polcok. Mint anyám. Kicsi és stabil.

A szőlőlugas szomorúan bólogat a bejárati ajtó előtt. Túl nagyra nőtt, túl sok a vessző, de így szép.

Anyám persze a műhely felől jön. Mert ott mindig van mit csinálni. Hunyorog, mert a szemüvege az asztalon maradt. Aztán megismeri az öreg mercit. Mosolyog, gyorsabban lépked fáradt lábával, nyitja a kaput és megölel. Erősen, határozottan hogy tudjam: örülök kislányom. Nem kérdez, hogy mikor jöttünk, mikor megyünk. Csak megölel. Egy kicsit hintázik velem, és megfogja a vállam, eltol magától, hogy lássa, tényleg én vagyok, itt vagyok, mosolygok, élek. Aztán a fiam jön. Örül nekünk, meglepetten, édesen –keserűn, mert tudja a szíve mélyen, hogy mindjárt megyünk is tovább. De egy ilyen ölelés felér ezer szép szóval. Ez az ölelés elmondja, hogy szép vagyok, büszke rám, szeret.

Ez őszinte, tiszta érzés, amit csak anyu tud.

Rettegés és félelem költözik belém, ha arra gondolok, hogy ez nem lesz mindig így. Ennek egyszer vége szakad. Én pedig hiába várok, a kék kis ház előtt nem jön ki az anyukám.

A gyerekkori emlékeimből csak a szépeket hagytam meg. Azokat, amikor ő is ott volt. Amikor nehéz volt, és féltem, de ő ott volt mellettem. Keményen nevelt, keménynek nevelt. Igazi túlélőt faragott belőlem, mintha tudta volna, hogy olyan világ jön, amit fogcsikorgatva lehet csak túlélni. Soha nem panaszkodott, hogy fáj. Soha nem mondta, hogy fáradt. Soha nem mondta, hogy nem érek rá. Csak ott állt mögöttem, mint egy szikla, amit hiába próbál legyőzni tél, nyár, szél, fagy, nem hajlik, nem remeg, meg sem moccan, csak némán tűr, és vár.

Vár, hogy menjek, vár, hogy felhívjam, vár, hogy megölelhessen és ezzel az öleléssel elmondjon megint mindent…

 

 

                                                                                   -:-

 

Oldal: Az ölelés...
Vélemény,élmény,tapasztalat... - © 2008 - 2024 - axi.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat